Biciklivel Selmecbányára II – avagy szalámi, sör és kenyér

Ahogy olvastátok már a Biciklivel Selmecbányára első részében, korántsem volt egyszerű Selmecbányára látogatni egy Sopronban tanuló egyetemistának. Sőt.

Kis furfanggal azonban, Jablánczy Sándor professzor tanulmányút szervezése által Kósa Zoltán és Grátzer Miklós több év után Selmecbányán járhatott.

S hogy miért írom ezt a második részt? Pár epizóddal színesíteném a közel 1000 km-es utat, mely emlékdarabkákat a már említett Grátzer Miklós mesélt el nekem, aki az 56-ban Kanadába került Soproni Alumni ottani elnöke.

Tehát.

Az akkori viszonyok elég szűkös körülményekre „ítélték” a hallgatókat, de útjukban ez nem jelentett akadályt, de mondhatjuk, hogy elég szerény körülmények között zajlott.

Étel, ital:

Alapvetően hosszútávon is tartós élelmiszerként két rúd szalámit vittek magukkal. Ebből egy rudat eladtak, s annak árából gazdálkodtak a továbbiakban.

Nem volt vendéglátó, nem várta őket senki, így mindenben magukra utalva járták be az útjukat. A szalámi árán kenyeret és mivel olcsó volt, sört vettek. S így az egy rúd szalámi, kenyér és sör hosszasan útitársukká vált.

Éjszakai hajlék:

Szállást nem kerestek, nem fizettek. Fedél alatt ritkán aludtak. Egyszer a Tártában egy szénapadlásra kéredzkedtek be egy parasztháznál. Majd már éppen Magyarországra érve, Hidasnémetin kerestek szállást maguknak. Egyébként ahol érte őket az este, ott ütöttek tanyát.

Jószerével németül értették meg magukat, ami szerencsére akkor is használható volt, amikor, talán a sors tréfájaként egy csehszlovák erdésszel kerültek kisebb összetűzésbe.

Történt ugyanis, hogy a Tátra nem éppen biciklis barát útviszonyai közt egy lekaszált szénaréten pihentek meg. A száraz széna kényelmes „szállásnak” bizonyult. Ám ezt a „kolléga”, aki az utazókat ébresztette, nem osztotta hasonló örömmel. Mivel a szénát vadgazdálkodási célra készítették elő, az erdész mérge tulajdonképpen érthető volt, hiszen elmondása alapján az őzek, szarvasok az emberszagú szénát kevésbé szeretik megenni. Zavaró számukra.

Szerencsére mindkét fél tudott annyira németül, hogy sikerült felvázolni ottlétük okát, hogy erdész tanulók és micsoda utat járnak be. Így békésen váltak el útjaik.

Az utazás kalandjai:

A már említett terepviszonyok miatt sokszor igyekeztek könnyíteni a kaptatók leküzdésén. Egy -egy mezőgazdasági jármű komoly segítséget jelentett ebben a küzdelemben. Azért volt kedvező az ilyen gép, mivel nem volt túl gyors és könnyen bele lehetett kapaszkodni és gyakorlatilag húzatni magukat.

Ez persze közlekedésbiztonságból nem egy kedvező felállás, ami a csehszlovák rend őreinek is szemet szúrt, így nyomatékosan kérték biciklis utasainkat, hogy hagyjanak fel ezzel a tevékenységgel.

Grátzer Miklós elmondta, hogy ezt a tevékenységet még Kanadában is előszeretettel gyakorolta, így mondhatjuk, hogy a rendőri feddés nem érte el célját.

Testvéri szocialista országban a trikolór:

Az út során megfigyelhető volt, hogy a Kósa Zoltán kerékpárján lévő kis piros-fehér-zöld tábla milyen sokféle reakciót váltott ki a különböző területeken.

Éppen Selmecbányán volt olyan eset, hogy le akarták törni a kerékpárról a táblát, de ezt sikerült kivédeni. Magyarok lakta vidékeken pedig örömmel látták őket.

Bejárva az egész utat Komárom – Selmecbánya- Tátra- Szepesség – Kassa – Budapest rengeteg élménnyel gazdagodva pihentek egyet Grátzer Miklós szüleinél. Majd onnan kerekeztek vissza Sopronba.