Amikor a Selmeci kötelék láthatóvá válik
Veled is előfordult, hogy a selmeci diákhagyományok adta kötelék olyan helyen, alkalomkor vált láthatóvá, amit nem is vártál?
Van ugye az egyetem, ahol egyértelműen ebben a közegben mozogsz. Évfolyamtársak, asztalközösségek, tanszékek, baráti társaságok, szakestélyek. Firmák és balekok nem csak a diákok, de tanárok között is. Itt mindenki tudja miről van szó.
Aztán kilépsz ebből a burokból és egy, mintha külön világból csöppennél a hétköznapi emberek közé. Alapvetően te is egy vagy az emberek között. Ugyanúgy buszozol, utazol vonattal, bevásárolsz.
Ám minden egy csapásra megváltozhat, amikor láthatóvá válik, hogy te bizony egy selmeci diák vagy. Nem írom, hogy voltál, mert ha már nem is aktív tanuló valaki, a „selmeci diákság” mindig bennünk él.
Nekem 3 meghatározó emlékem van ezzel kapcsolatban. S biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hogy neked is van olyan emléked, ami ehhez hasonló.
Azt most nem említem, amikor testvéregyetemeken találkoztunk más hallgatókkal, mert az szinte olyan volt, mintha saját városunk egyetemén lennénk.
Első emlékem:
Már az egyetemi éveim végén volt, „Valete!” szalaggal a karomon jártam a várost. Sopronban a Rákóczi utcából tértem át az egyetem felé, amikor egy idős bácsi köszönt rám: „Jó Szerencsét!” Visszaköszöntem, mosolyt váltottunk s annak ellenére, hogy nem ismertük egymást, nem álltunk meg beszélgetni, mégis ott akkor egy pillanatra ismertük egymást. Tudtuk, hogy van egy dolog, ami összeköt bennünket, ami által nem is vagyunk idegenek egymásnak.
Második emlékem:
Nagyjából 5 évre rá kórházban voltam és közösen fogyasztottuk ott a szinten lévőkkel ebédünket.
Mindenki jó étvágyat kívánt én meg, mivel valahogy úgy passzolt a beszédfolyamba, mondtam, hogy „Jó Szerencsét!”. Erre a velem szemben ülő társam visszaköszönt és hasonlóképpen megdöbbent arccal firtattuk tovább ki honnan? Elmondta, hogy neki a párja tanult Miskolcon, aki részt vett a selmeci hagyományok éltetésében is. Ebédtársam ugyan nem selmeci diák volt, mégis társa révén kapcsolatban állt vele. Így örömmel ismertük fel a közös pontot, így lépve beljebb a vadidegen körből egymás felé.
Harmadik, nem is régi emlékem:
Nem mondanám emléknek, hiszen alig pár hónapja történt és zajlik. Amikor elgondoltam, hogy szeretném az oldalamon felidézni, megidézni régi idők selmeci diákjainak történeteit, először nem tudtam merre induljak.
Itt a környékemen sok a bányász, ha nem is bányamérnök, de elbeszéléseik biztos érdekesek lennének a fiatalabb generációknak. De nem csak a közeli emberekre vagyok kíváncsi. S ekkor csillant fel igazán Selmec köteléke.
Elképesztő az az erő, amikor megkérdezek egy embert, hogy nem ismer-e olyan bányászokat, akik még Sopronban kezdtek tanulni, majd az édesapja révén kb 1 nap alatt már ott vannak a nevek a nekem szóló üzenetben.
S szinte ugyanez lezajlik még távolabbi emberekkel. S többek között gondolok itt Kanadára. Megtaláltam és írtam egy kanadai magyar rádiónak, hogy talán tudnak segíteni, mert én egykori soproni diákokat keresek. És segítettek. (Hogy miért nem a soproni egyetemet kerestem, nem tudom megválaszolni. Azóta már ez is változott.)
Amikor megírtam, hogy kifejezetten a selmeci hagyományok léte érdekel az akkori időkből, egyszerre hárman is megkerestek, a sajnos már egyre kevesebb egykor kivándorolt diákból. S mindez pár nap alatt. Alig akartam hinni a szememnek, amikor olvastam a leveleket, amikor többször hosszú telefonbeszélgetést folytattunk.
Fantasztikus érzés volt, hogy közel 90 éves emberek milyen lelkesedéssel írnak, mesélnek egykori diákéletükről. Hatalmas örömmel afelett, hogy a mai fiatalok érdeklődnek irántuk és, hogy nem vész el az egykor nehezen megtartott hagyomány.
